Izabella a kövér nő:
Szia!
Már jó a géped?
az én napjaim is baromi unalmasak. Itthon ülök az ágyamon, és tanulok. Szom... (2012.05.06. 13:36)Új kedvencek:)
Izabella a kövér nő:
Szia!
Munkát keresel folyamatosan? Jó lenne fizu szempontból? jobb mint a mostani?
Azt álmodtam, h... (2011.12.06. 22:15)Szavazzatok rám, kérlek szépen titeket!:D
Izabella a kövér nő:
Látom belépése van FB-ra:D Én rengeteget szakadok rajta:D Tudnék mit beszólni neki. csak az lehet ... (2011.08.07. 13:42)Végre itt a nyár. . .
Izabella a kövér nő:
szia!
Én is örültem neked, na meg persze megdöbbentem:D Azt hittem már az életben nem látlak újra.... (2011.05.26. 22:20)Újabb ünnep
Izabella a kövér nő:
Szia!
Pl. 2 hónapja azt mondtad, kidobod azt a. . . . mind1. Aztán megint csak nekem kell törölni ... (2011.04.07. 15:12)Az első hónap
Utolsó kommentek
Izabella a kövér nő:
Szia!
Már jó a géped?
az én napjaim is baromi unalmasak. Itthon ülök az ágyamon, és tanulok. Szom... (2012.05.06. 13:36)Új kedvencek:)
Izabella a kövér nő:
Szia!
A múltkor már említetted, hogy bekrepált, szóval semmi gond.
A gyakorlatomnak majdnem vége.... (2012.03.31. 18:02)Új kedvencek:)
T24:
Szia
Ne haragudj hogy nem voltam mostanság, de nincs gépem és nem tok netre jönni. Most is anyám... (2012.03.04. 14:05)Új kedvencek:)
Izabella a kövér nő:
Mesélj mizujs veled?
Én most kezdtem el itthon a 10 hetes gyakorlatomat. A mai volt az első napom... (2012.02.07. 18:08)Új kedvencek:)
Izabella a kövér nő:
:) (2012.02.07. 18:07)Új kedvencek:)
Egy csodás hét után, pénteken történt meg az az esemény, amelyre már 3 éve el szerettem volna menni. Szeptember 10-dike volt, a névnapom.Kaptam egy ök szupi ajándékot. Egy CamelBak-et. Ez egy hátizsák, ami konkrétan egy tömlő, és egy cső jön ki belőle amin keresztül tudsz inni belőle. Ezzel a felszereltséggel (hideg idő lévén, forró teával a tömlőben), indultam el FEZEN-re. A bejáratnál hátizsákellenőrzés: Alkohol, szúróeszköz van a hátizsákban?- jött a kérdés. Mondom nincs. -Egyéb innivaló? -hirtelen rávágtam, hogy nincs. Épp kezdtem kibontani a zsákot, mikor a nő oldalról megtapogatta, és mivel nem érzett benne semmi keményet (flakon), mondta hagyjam, és mehetek. Mekkora poén:D Simán bementem 3L teával:D Ugy látom, ez alkalmazható egyéb más fesztiválokra is, esetleges más tartalommal:D
Beérve, rögtön Dikid koncertre estünk, ahol pólóig vetkőzve ugráltuk át a 1.5 órát. Aztán kis 30Y, aminek, szerencsétleneknek, vagy 5x egymás után elment az áram, de nem ám úgy, mint drága Lovasi PaFe-n, ők mindig visszajöttek. Ezek után Kiscsillag, és a végén Vad Fruttik. Hajnali 2-re lett vége, nem is volt hideg, és baromi jó este volt!!!
Másnap mentem haza, mivel vasárnap mentem vissza Pestre, és hétfőn megkezdődött a suli. A nyári napi 10óra alvásom után, a hirtelen 6 órára váltás nem tett jót a szervezetemnek. Szerdára hőemelkedésem lett, és kibuktam. Egész déután, meg este aludtam, így másnapra jobban lettem. Atlétikán, fél óra után, megint benyeklett a térdem. Így barátam össznyomására, kénytelen leszek elmenni sportorvoshoz. Ez nem állapot, hogy folyamatosan fáj.
Csütörtökön este (vagyis már péntek hajnal), fél1-re mentem a Kelenföldi pályaudvarra, mert szegény N. a meló után indult haza. Csináltam pudingot, meg palacsintát, és vettem chips-et, a várakozáshoz. Hajnali 3-kor ment a vonata tovább. Én 4-re már otthon voltam, szegény ő pedig egyenest a suliba ment, az egész éjszakai vonatozás után.
Most itt tartok. Köv. héttől beindul a bolondok háza, rögtön kiselőadással kezdek, tangyak. . . stb.
Elhagyott sötét sikátorban születtem az ország legnagyobb városában. Fagyos november elején járhattunk valószínűleg, bár pontosan nem tudhatom, nem is emlékszem már vissza azokra az időkre. Rettentő hideg volt, a szél süvített a fejem fölött, úgy éreztem a bőröm alá is befúrta magát, és ott rezegtette, csörgette friss, újszülött csontjaimat.
Hat testvéremmel együtt láttam meg a napvilágot, harmadikként. Édesanyám, a földön fekve, egy eresz alatt, néhány kukával körülvett talajon hozott világra minket. Testével védelmezett, de a hideg föld, és a szél megkezdte a harcot az életünk kioltásáért. Én feküdtem középen, testvéreim körülvettek engem. Anyukám nem mozdult el mellőlünk. Egy hét múltán meglepve tapasztaltam, hogy a többiek testmelege már nem nyújt számomra olyan biztonságot, és az ennivalónk is fogytán volt már. Néhány óra elteltével, a hideg még inkább behatolt a csontjaim közé. Kérleltem édesanyámat, adjon ennivalót, de nem mozdult. Egyik testvérem sem. A hideg megnyerte a küzdelmet. Egyedül én álltam ki a próbát, melyet elénk állított a sors. Úgy látszik velem még volt valami terve a továbbiakban.
Elkeseredtem családom pusztulása láttán, ugyanakkor valami ellentétes érzés is felmerült a lelkemben: ÉLEK! , és ennek azt hiszem, örültem. Otthagytam édesanyámat, és hat testvéremet, és útnak indultam. Gyenge lábaim alig bírták el csonttá fagyott, elvékonyodott testemet. Egy utcasaroknyit sikerült odébb másznom, majd összeestem a nyílt utca közepén.
Másnap éreztem, ahogy a meleg átjárja a bundámat, és valami hosszan az egész testemen át lelapítja a szőrömet, a fejem búbjától a farkam végéig, sokszor-sokszor egymás után. Jó érzés volt. Azt hittem az én életem is ott ért véget, ahol összecsuklottam, és a mennyországban vagyok egy kellemes otthonban párnák között, ahol jól érzem magam. Csukott szemmel nyújtóztam egyet, majd megpróbáltam kinyitni a szemem. Egy homályos foltot láttam csupán. Nagy feje volt, rajta hosszú sötét szőr, és a fogai mintha folyamatosan vicsorogtak volna. Egy szörnyre hasonlított leginkább.
Egy perc múltán azonban már nem éreztem elegendő erőt ahhoz, hogy továbbra is nyitva tudjam tartani a szemem, ezért inkább csak lecsuktam, és újra elnyomott az álom.
Mikor legközelebb felébredtem, finom illat csapta meg az orromat. Elvonszoltam magam az illat irányába, és egy meleg, húsos finomságra találtam. Olyan jó érzés volt, ahogy a meleg étel végigszaladt a számban, és lassan lecsúszott a korgó gyomromig. Az íze valami felséges volt.
Ezek után napokig csak ettem, és aludtam. A kedvem egyre jobb lett, sokat játszottam, és visszatért az életkedvem is. Legszívesebben egész nap csak ráncigáltam volna a madzagot, és küzdöttem volna, hogy elvehessem a sötét szőrű szörnytől. Mint kiderült, egy kislány volt. Falatnak nevezett el. E név hallatára, már szaladtam is hozzá, amit egy jutalomfalattal honorált. Megszerettem őt, mindig sokat játszott velem. Velünk élt még két még nagyobb ember. Mindig elvitték a kisebbiket, és ha utána szaladtam eltettek láb alól, ha pisiltem, megint csak arrébb tettek, valami újságpapírra. Nem szerettem, és nem is értettem mire voltak ezek jók. De amikor nem voltak otthon, bármit megtehettem. Rohangáltam össze-vissza, elráncigáltam a szőnyeget, a csontot, ettem, és oda pisiltem, ahol az jólesett. A legjobb dolog mégiscsak kedvenc gazdim kiscipője volt. Éreztem az illatát, és meg akartam tudni, vajon az a valami milyen lehet belülről. Addig, addig rágtam, mígnem sikerült szétszednem, és az a sok madzag, meg a belsejében lévő puha anyag olyan vicces volt. Mindegyiket szétszedtem, és nagyon élveztem a játékot. Mindenütt pihe-puha vattapamacsok hevertek, én meg csak ugráltam benne, és néztem, ahogy a feszálló pihék lassan a földre esnek. Néhányat sikerült is elkapnom. A hosszú játék után aztán végül elnyomott az álom.
Hangos kiabálásra ébredtem, összerezzentem, és a fotel alá bújtam. Az emberek arca, mintha vörös lángba borult volna, miközben mindent összeborítottak a szobában. Mint kiderült, engem kerestek. Legnagyobb bánatomra sikerült is megtalálniuk. Megfogták a szűröm, és felemeltek. Már- már attól tartottam, hogy a földhöz fognak csapni, mikor is aztán nekiindultak, a markukban tartva engem, a lépcsőknek.
A következő pillanatban, megint az utcán találtam magam, ahol mindenütt csak emberek, fák, és házak vettek körül. Mind sokszorosan fölém tornyosult. Elvesztettnek éreztem magam.
Ott ültem a rengeteg közepén, és fogalmam sem volt, hova menjek, mit csináljak. Végül elindultam az orrom után. Valami érdekes szagra lettem figyelmes. Követtem, utcákat jártam be, emberek lábai között lavíroztam. Még mindig hideg volt. Siettem. Valami fedett helyet próbáltam keresni. Most már jobban ellenálltam a környezet nyúzásának, és nem foghatott ki rajtam.
Megérkeztem a szag forrásához, egy étterem háta mögé. Volt pár levél saláta, és pár húsdarab. Bekebeleztem, és tovább indultam az utamon. Szaglásztam, felfedeztem az utca minden rejtekét.
Az utca egyik oldalán, a fal tövében egy nagy valami feküdt, puha szivacson, takaróval lefedve, és szuszogott. Megnéztem, megszagoltam. Elég furcsa, és büdös szaga volt. Egyáltalán nem olyan, mint ott, ahol eddig laktam, viszont meleg volt. Odafeküdtem, bevackoltam magam mellé, és ott töltöttem az éjszakát.
Reggel arra ébredtem, hogy a magasban, a levegőben lógok, egy ember karjának végén, és vékonyka ujjak tekerednek a testem köré. Reszkettem a félelemtől. Az a magasság, az bizonytalanság. . . Semmit nem tudtam ellene tenni. De szerencsére nem kellett mitől tartanom. A kar hirtelen meghajlott, és az emberhez húzott, megsimogatott. Ugyan azt a jóleső érzést éreztem, amit nem sokkal ezelőtt, az ébredésemkor a jó meleg szobában.
Innentől kezdve itt laktam, egy szivacson, ezzel a furcsa szagú emberrel. Később jobban is megnéztem. Hosszú, nyúlánk testalkata volt, bár sosem láttam teljes magasságában. Nem sokszor állt fel a földről, de ha mégis, akkor görnyedt testtartással vonszolta magát arrébb.
Napjában sokszor előfordult, hogy a markában tartott, és az emberek felé mutogatott engem. Nem értettem, mire volt ez jó. Ilyenkor néha kapott pár fényes aprópénzt, amit aztán gyorsan a zsebébe rejtett, mint a kisgyerek a legféltettebb játékszerét. Amikor csak tehettem, elszöktem a karmai közül. A testem nem bírta a levegőben való lógást. Sétáltam a környék utcáin, ennivalót kerestem, de ennek ellenére estére mindig visszamentem a hozzá. Egymáshoz simulva, testünkkel melegítve egymást vészeltük át az éjszakákat.
Az utcákon rengeteg féle ember sétált.
Először egy magas szőke fiút láttam meg. Olyan volt a fején a haja, mint az én szőröm. Szemét kitakarta, és kajsza-bajszán állt, ahogy szétfújta a szél. Rám sem nézett. Zenét hallgatva egy nagy fülhallgatóval továbbment, egykedvűen, unott arckifejezéssel.
A következő ember a villamosról leszállva, kövérkés nyakát mozgatva körülnézett, még tán az eget is megkémlelte. Láttam, hogy észrevett. Talán még egy halovány mosoly is meghúzódott szája csücskében. A legrövidebb út mellettünk ment el, a buszmegállóig, ahova indult. Valamiféle undor is kiült az arcára, ahogy a mellettem ülő emberre tekintett. Nagy ívben kerülte el matracunkat, és megpróbálta tekintetét valamerre másfelé terelni, hogy véletlenül se kelljen, felénk irányítsa azt.
Már én sem foglalkoztam vele, mert valahonnan a távolból hangos zene árasztotta el a fülemet. Egy csapat tizenéves közeledett, akik mobiltelefonjaikból hangosan bömböltették azt a zenének nevezett ritmustalan, dallamtalan szöveget. Már messziről kiszúrtak minket ott a fal tövében, összesúgtak, és a földre hajoltak hirtelen egyesével. Közelebb érve aztán megtudtam, mik voltak azok. Kövek! Teljes bizonyságot akkor szereztem róla, mikor a saját bőrömön éreztem koccanását. Az emberem hangos káromkodások közepette kergette el a fiúkat. Én is rájuk mordultam, és úgy láttam hatott is rájuk, mivel nevetve ugyan, de arrébb mentek.
Sok-sok járókelő igyekezett el mellettünk. Volt, amelyik alacsonyabb, volt magasabb, szőke, barna, fekete, vörös, rózsaszín, és minden féle színű szőrű egyedek. Voltak kövérkések, csont soványak, arányosak, aránytalanok, magasak, alacsonyak.
Estefelé, miközben a szivacson összebújva az emberemmel feküdtem, egy finom illat szállt felém. Egy autó parkolt le közvetlenül előttünk. Hátuljából emberek szálltak ki, és egyenesen az emberem felé vették az irányt. Valamit beszéltek egymással, kérdezgették, és egy tál jó illatú ételt adtak neki. Nyál csorgatva álltam eléje, nem sok reménnyel, hogy én is kapok belőle.
Az emberemtől még ugyanis eddig soha, semmiféle ételt nem kaptam. Eddig, igaz, azt se láttam, hogy evett volna ő maga is egyáltalán valamit. Mindig csak valami sárgás folyadékot ivott, egy műanyag palackból. Én még csak-csak ettem valamit abból, amit az utcán találtam.
Ám mégiscsak megosztotta velem az ételét, még ha csak fél fogára is volt elég.
Rettentő hálás voltam neki ezért. Megint elönthette a gyomromat az a jóleső melegség, amit pár hete érezhettem csupán először, és az óta is utoljára.
Hirtelen egy kéz érintését éreztem újra a hátamon, mely végigsimította bundámat a fejem búbjától a farkam végéig. Felnéztem, és egy aranyszőke hat éves körüli kislány emelkedett fölöttem. Ő egész más szemmel tekintett reánk. Még hiányzott belőle, az eddigi emberekben meglévő undor, amit irántunk éreztek, és ami elkülönítette tőlünk az emberi társadalmat. Kezével bundámba markolva, mosolyogva mutatott volna meg édesanyjának, ám ebben a pillanatban anyja hangos parancsára, és kezének erős markolására, kénytelen volt elengedni, és szomorúan tovább ballagni. Az anya rosszallóan, mérgesen bólogatott, magyarázott kislányának, pedig már majdnem felrebbent előttem a remény, hogy talán egy újabb családhoz kerülhetek. Szemem előtt lebegett a meleg otthon, a rendszeres meleg étel, és a gondtalan élet képe. Ám kénytelen voltam tovahessegetni ezt az ábrándot.
Az esténk a szokásos módon telt. Az éjszaka zajaihoz, a villamosok csengetéseihez, a részeg emberek kiabálásaihoz hozzászokva, immáron békességbe aludtunk, már amennyire az utcán az öt Celsius fokos hidegben, békességben lehet aludni.
Élt a matracunkon még egy ember. Neki is hasonló volt a szaga, és az élete is a miénkhez.
Sokszor beszélgetett az én emberemmel. Úgy néztem ők talán barátok lehetnek. Segítettek egymásnak, megosztották, amijük volt. Az emberem sokszor panaszkodott, többször elájult, és rosszul lett. Nem volt valami jó az egészségi állapota.
Az emberek egyikkőjüknek sem szívesen adtak pénz, és nem is foglalkoztak velük.
Amikor rosszul lett se jött oda egy sem, hogy megnézze, mi lehet a baja. A másiknak is hasonló problémái voltak. Csupán ők ketten voltak egymásnak, és most már természetesen én is közéjük tartoztam.
Az ételünk fogytán volt, a szél egyre csak fagyosabban fújt, és kezdtem magam egyre rosszabbul érezni.
A matracon élő embereim is egyre kevesebbet mozogtak. Nem mentek sehova, még csak kéregetni sem kéregettek. Egész nap csak feküdtek a takaróik alatt, és próbálták átvészelni a napokat. Teljes kilátástalanságban éltünk.
Én útnak indultam. Tenni akartam valamit az életben maradásom érdekében. A testem egyre gyengébb lett, csontjaim összefagytak, és a hó is elkezdett szállingózni.
Egy kertkapuhoz értem, aminek az udvarában gyerekek játszadoztak a kertben, és éljenezték a havat, ugráltak örömükben. Kedvesnek néztek ki. Még kicsik voltak.
Irigykedve néztem őket, a meleg ruhájukat, a gondtalan örömüket. Kétségbeesetten próbáltam magamra felhívni a figyelmet, egy kis ennivaló reményében. Ugráltam, ugattam, és futkostam fel alá a kapu előtt. Erőfeszítéseim sikert arattak.
Beengedtek, bemehettem a házba, kaptam ételt is. Újra úgy éreztem magam, mint a kezdetek kezdetén, amikor boldogan éltem, és önfeledten játszottam.
Szinte minden eddigi szörnyűségről megfeledkeztem. Élveztem a kényeztető simogatást, és a szeretetteljes légkört, ami ott körülvett.
Csak pár nap elteltével jutott eszembe az a földön fekvő ember, akivel eddig éltem, aki eddig életben tartott. Szörnyű bűntudat és lelkiismeret-furdalás gyötört.
A legközelebbi esti sétánál elhatároztam, hogy én fogom irányítani a póráz másik végén álló embert. Ő volt a családfő. Egy magas, jóképű férfi, barna hajjal, sportos termettel. Pistinek hívták.
Nagy erőlködések után, memóriám, és szaglásom segítségével, sikerült megtalálnom őket. Ugyan ott feküdtek az utca szélén a leterített szivacson, a pokrócok rejtekén.
Odafutottam hozzá, orrommal megbökdöstem, de jég hideg volt az arca.
Hirtelen felelevenedett bennem az érzés, amikor a családomat próbáltam ily módon ébresztgetni.
Pisti érdeklődve figyelte az eseményeket. Látva eredménytelenségemet megijedt, és ő is ébresztgetni próbálta a fekvő embert. Neki sem sikerült. Fölé hajolt, és kezét a nyaki pulzusára téve figyelte szívének remélt dobbanását. Nem érzett semmit. Azonnal hívta a mentőket, de akkor már mindegy volt. A hideg, és a táplálék hiánya tovább szedte áldozatait.
A mellette fekvő ember hirtelen felébredt. Pisti kezét, a nem lélegző barátja nyakán látva, megijedt. Azonnal beindult a védekező reflexe, és ütötte vágta a jó embert, aki csak segíteni próbált a hajléktalanon.
Megpróbáltam feltartóztatni, ugattam, hátha megismer. De nem így lett.
Agyonütötte.
Elkeseredve, nyakamon egy pórázzal, amit senki sem fogott, keservesen sírni kezdtem. Egyszerre két jó embert veszítettem el, és az egyik életéért csak magamat okolhattam.
Mentem árkon-bokron keresztül, úttalan utakon, forgalomban. Mindenfelől dudálások hallatszottak, de egyáltalán nem zavart.
Egyre csak a történések jártak a fejemben. Lefelé lógó orral, latolgattam lehetőségeimet. Megint csak elveszítettem egy otthont. Vissza nem mehetek, mindkét emberemet elveszítettem.
Közvetlen közelemben, hirtelen két világító fényfoltot láttam meg.
Reggel 9-től fél4-ig a beadandómat csináltam infóból. Egy rakat fos lett az egész. Nagyon nem tetszik. Fujj. Viszont közbeni msn-ezés az jó voolt:D
Ezután ma találkoztam A-val. Jóbarik idézet: „azt mondtam kimért, nem kretén”
Szerencsére, csak az első feltétel valósult meg, az sem szándékosan. Kb. 10 perc alatt leléptem. Kicsit sajnáltam a dolgot, de nem tudtam akkor és ott, hogy viszonyuljak hozzá, vagy mit is mondhatnék.
Itthon meg jól behagymáztam.
Ma még tanulgatok éneket, aztán holnap azt is kinyírom.
Ma hívtak csütörtökön focimeccsre, szal. lehet Margitszigetelek.
De lehet szerdán is, vagy koli záróbuli. Még nem tudom mi lesz.
Suliban, csengetés után láttam, hogy kaptam egy sms-t. Nagyon szeretek sms-t kapni. Nagyon köszönöm, sokat dobott a hangulatomon. És mindent köszi, amit benne írtál. Én is téged. És csak ügyesen itt az év végi hajrában!
Hazaérve megodódott a probléma. A tanár kedves volt, és megniytotta az elearninget.
Ettől függetlenül az előző fennakadásom toábbra is fennáll a többi tárgyból. A mai kajám reggel 8:20-tól, 18:30ig, 1db sajtosrúd volt. Nem mondom, hogy túl volam táplálva, de hazaérve bepótoltam. Komolyan mondom, ez volt a nap csúcspontja.
Na tovább gyúrok a holnapra. Gy-t idézve: puszipacsi
Jövök be hétfőn a suliba, nem sok kézülés után matek ZH-t írni, erre Barbi hív, hogy ma délig van leadási határidő a pszichóra. Mi valamit nagyon elnéztünk. És lófasz nincs kész.
És para, mert kedden kiselőadást tartok, szerdára meg kéne vmi filmkritikát, vagy novellát írnom. AKINEK VAN ÖTLETE, KÉREM SEGÍTSEM:’( És még csak ötletem sincs. . .
Komolyan mondom mostanában baromira sírhatnékom van. Pici szívem megzuhanva rendesen, gyomrom beszűkülve. Mi a fasznak kell mindent a tanároknak is az utolsó pillanatra hagyniuk? Minden fosból most kell valamit leírni. Azt hiszem a héten nem fogok létezni.
Segítség! Segítség! Help nekem!!!!!:’(:’(:’(:’(:’(
Izzy vagyok, és az ELTE-n tanulok tanítónéninek. Mivel ezt senki nem szokta tudni, alsósokat fogok egyszer talán tanítani. Minden tantárgyat kell tanulnom, és informatikát 6- osztályig oktathatok majd. De ez még bőven a távoli jövő.
Akkor el is kezdeném a mai napommal. Tegnap indult:D Egyik csoporttársamnál aludtam, hogy még 1x, 2x átvegyük a mai tanítási gyakorlatunkat. Ettünk pizzát, néztünk, sorozatot, és ittunk forró csokit:D Tangyakkal annál kevesebbet foglalkoztunk.
A feladatunk az Időjóslás című szöveg feldolgozása. A hosszú óravázlatírás, és eszközkészítés után, reggel felkeltünk és elindultunk a suliba. Már majdnem vártam a tanítást.. .aztán mikor beértünk elkezdtük az eszközöket összevadászni. siker!
Elindultunk az alsós tanterembe. Próbálom beállítani az ottani szgépet, erre az a fos, a 2GB- os pendrive-ot nem hajlandó elindítani. Rögtön szólok a Tnőnek, erre mondja, menjek vele a tanáriba, együk át az övére, azon biztos működni fog. megcsinálom, kezembe adja, hogy siessek vele. . Elkezdek futni, erre a térdem megint megroppan. Kezd rohadtul elegem lenni belőle. ( egyébként, kb. 3 hete kificamodott, térdmerevítővel járkálok, és próbálom hajlítani, de nem megy. . . bakker:()
Végre vége, letanítottunk, erre mehettem ATP beadandót gyártani. ÉLJEN!
1.5 óra szünet után mehettünk vissza az elemzésre, amitől jobban féltem, mint a tanítástól. Itt kb. darabokra szedik az óránkat.
Végeredményben jó lett, csak meg kell tanulnom beszélni hangosabban, mert olyan vagyok akár csak egy nyuszi! IGEN!:D:D:D:D
Ilyen izgalmakkal telt a nap. . . de végre vége, és jön a tavaszi szünet. Alig várom, írhatom a beadandóimat. . . éljen!:(
Ma, ahogy nézem rengeteget sikerült éljeneznem, és egy se örömteli. Na, sebaj, lesz ez még így se. . .
A többi bejegyzés sztem kalandosabb lesz. Szobatársam szerint (kollégista vagyok), az életem olyan, mint egy szappanopera. Majd talán ezeket is megosztom:D
Utolsó kommentek